Áttekintés

Komárom mintegy 20000 lakosú (2004-es adatok szerint 19600) kulturális, idegenforgalmi, kereskedelmi központ a Duna jobb partján. Itt futnak össze délről a Bakony, a Vértes és Gerecse hegység útjai. Szemben, a Duna bal partján, a Kis-Duna, a Vág, a Nyitra és a Zsitva folyók mentén fekvő utak találnak egymásra. Ezek egybekötését, a közlekedést, a kereskedelmet pedig ősidők óta az itt kialakult átkelőhely biztosítja.

Kelták, barbárokkal harcoló büszke rómaiak, honfoglaló magyarok, császárok, királyok, békés kereskedők, kézművesek, utazók, hajósok, marcona katonák találtak otthonra e tájon.

A nyugatról érkezőt a mai Komárom üdülő övezete, Koppánmonostor, régebbi nevén Katapán monostora, a kelet felől érkezőt a rómaiak alapította Brigetio helyén kialakult, s Komáromhoz 1977-ben csatlakozó Szőny fogadja. Az északról vagy délről érkező vendég a mai városmag területére lép. Ez a településrész 18. század közepén vált ki Újszőny nevén Szőnyből, mely ezt követően 1896-ig az Ószőny nevet viselte. A Duna bal partján fekvő Komárom és a jobb parton fekvő Újszőny 1896-tól a trianoni békeszerződésig, illetőleg 1939-1945-ig Komárom néven egységes várost alkotott. 1920-1939-ig, illetőleg 1945-től Komárom illetve Komárno határvárosok.

 A mai, több mint húszezer fős Komárom városa, Szőny 1977-ben történt csatlakozásával jött létre. E sajátos helyzetű település városi léte ily módon alig számlál nyolcvan esztendőt. Komárom ennek ellenére nagy múltú történelmi város, hiszen a Duna jobb és bal partján lévő településcsoport egyes tagjainak sorsa minden korszakban szorosan öszefonódott egymással.

Hazánk területén Kr. e. 300 körül telepedtek meg a kelták. A régészeti leletek tanúsága szerint a szőnyi városrész területén is építettek lakóházakat. A Kr. utáni első században a római birodalom a Dunáig terjesztette ki határát, melyet katonai táborok, őrtornyok rendszere védelmezett. A városon kelet-nyugati irányban áthaladó út évezredek óta fontos ütőere a kereskedelemnek, hadászatnak.

Ez mellett, a mai Szőny területén épült meg Brigetioban a legio I Adiutrix állandó tábora. A Pannónia provinciát észak felől védő limes négy nagy légióstábora a "molaj" lakótelep helyén és az attól a Dunáig húzódó területén feküdt. Tőle délre volt az úgynevezett katonaváros, mely szép középületeknek, templomoknak, díszes polgárházaknak adott otthont. A településegyütteshez amphiteatrum, temető és fazekastelepek társultak. A kézművesek, kereskedők otthona a katonavárostól nyugatra, a szőnyi vásártér környékén volt.

Itt 1992 óta a régészek, több nagyméretű, terrazzópadlós, padlófűtéses, freskó- és stukkódíszes lakóházat tártak fel. A legjelentősebb lelet az a Kr. u. 2. sz. végén 3. sz. elején keletkezett mennyezetfreskó, mely az egyik lakóház minden bizonnyal reprezentatív célokat szolgáló termének dongaboltozatát ékítette.  A mintegy 160 cm átmérőjű, kör alakú freskón egy, a klasszikus görög művészetből ismert Néreida alakja látható.

A jeles - mind művészi megformálásánál, mind méreténél fogva egyedülálló - antik római művészeti alkotás a Klapka Múzeumban nyert elhelyezést. A Brigetioból, s környékéről származó kőfaragványok és egyéb emlékek a Múzeum római kőtárában, illetőleg Tatán, a Kuny Domokos múzeumban láthatóak.

A rómaiak a szárazföldi védelem mellett gondoskodtak a vízi haderő működéséről is. A dunai hajóhad egyik fontos kikötője szintén Brigetio volt. Innen irányította légióit Marcus Aurelius, innen indított győzelmes hadjáratot Kr. u. 358-ban II. Constantinus, s itt hunyt el a legyőzött kvádokkal folytatott tárgyalás közben Kr. u. 375-ban I. Valentinianus császár. A Duna mint víziút a későbbi évszázadok során is folyamatosan jelentős szerepet játszott a településcsoport életében. Naszádosok, sajkások védték elszántan, ha kellett az erődöket. E szoros kapcsolat értékes bizonyítéka az a tengerészeti gyűjtmény, melyet DDr. Juba Ferenc tengerészkapitány adományozott a komáromi Klapka György Múzeumnak.

A honfoglalás után - a szabadságharc és az erődök

A honfoglalást követően Ketel vezér birokába került a Duna jobb és bal partján fekvő terület. Az első erődítményt Ketel vezér fia, Alaptolma emelte a Vág-Duna találkozásánál, s Komáromnak nevezte azt.  A jobb parton, az Öregvárral szemben, elsőként a Szent Péter-palánk épült meg 1586 nyarán. Ennek kőből emelt utódja Csillagerőd néven vált ismertté. Napóleon 1809. évi betörésének idején Újszőny felől a védelmet a Csillagerőd biztosította. 1809. július 27-én I. Ferenc is megtekintette az erődrendszert.

Ekkor adta ki a parancsot, mely szerint itt kell kiépíteni a birodalom legnagyobb katonai erődrendszerét. Ennek megépült részei 1848. szeptember 29-én - a pákozdi győzelem napján - Klapka György közreműködésével került magyar kézre. A Csillagerőd kazamatái ekkorra bombabiztos védelmet nyújtottak a magyar honvédek és tüzérek számára. Az osztrák csapatok ostromgyűrűbe zárták, s 1849. március 30-án megtámadták az erődrendszert. Ezt április 26-án sikerrel visszaverték, s az ostromgyűrűt is szétzúzták az egyesült magyar erők. E jeles győzelemre utal az 1992. április 26. óta megrendezett Komárom város napja, melyhez évente visszatérően gazdag kulturális és sport programmal kapcsolódik a "Komáromi Napok".

1849. július 2-án ismét kiújultak a harcok. Az osztrákok ekkor ismét megkísérelték elfoglalni a Duna jobb partján lévő erődítményeket. A támadást visszaverő magyar csapatok az ostromgyűrű áttörését is megkísérelték. Az ostromgyűrű azonban ekkor olyan erős volt, hogy azt Görgey 1849. július 11-én - a szabadságharc legnagyobb csatájában - sem tudta áttörni. Görgey elvonulását követően a komáromi erődrendszer védelme Klapka György csapataira hárult.

Az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételt követően, a szabdságharc utolsó bástyájaként, a bevehetetlen komáromi erődrendszer maradt magyar kézen.  A szemben álló felek a további vérontások elkerülése érdekében 1849. szeptember 27-én Herkálypusztán aláírták a vár átadásának feltételeit rögzítő okmányt. A szabdságharc komáromi hőseire méltán büszke komáromi polgárok 1983. március 15-én kopjafás emlékparkot avattak az Igmándi erőd ellenlejtőjén.

A 11 kopjafa közül a legnagyobb, az összes neves és névtelen honvédnek, a továbbiak pedig Török Ignác, Lenkey János, Guyon Richárd, Klapka György várparancsnokoknak, Görgey Artúr fővezérnek, Damjanich János tábornoknak, Mack József, May János, Prágay János alezredeseknek és Újházy László kormánybitosnak állítnak emléket.

 A szabadságharc leverését követően csak 1850 és 1877 között valósult meg I. Ferenc 1809-ben fogant nagyszabású elképzelése. 1850 és 1870 között újjáépítették a Csillagerődöt, 1850 és 1871 között felépítették a Homokhegyen a hatalmas monostori erődöt, végül 1871 és 1877 között az Igmándi erődöt. Ez utóbbi ma a Klapka György Múzeum római kőtárának ad otthont. 1945. után a Monostori erődben a szovjet csapatok szállásolták el magukat. Kivonulásukat követően nagyszabású munkálatok indultak a Monostori erőd - nemzetközi szabadtéri haditechnikai bemutatóhellyé történő - átalakítása érdekében. A Csillagerőd jó állapotban maradt épületegyüttese egyenlőre jobb jövőjére vár.

Koppánmonostor

A 10-es úton Győr felől közeledve Komárom Városához, üdülőövezet, csinos lakóházak, a vasúti összekötőhíd, s a Monostori erőd fogadja a látogatót. Az út mellett az Ácsi erdőben az 1848/49-es szabadságharc Komárom környéki csatáiban elesett magyar hősök 1870-ben állított emlékműve, a gyönyörű Dunapart, s az Erdő-csárdánál védett növényritkaság, a téltemető fogadja a látogatókat.

E területen a római korban őrtornyok vigyázták a határt, a középkorban pedig a Katapán nemzetség monostora adott otthont a Szent Benedek rend regulái szerint élő barátoknak. A monostor lakói a török elől menekülve, valószínűleg 1529-ben hagyták sorsára az épületeket. A rövid ideig hiteles helyül is szolgáló monostor romjai 1757-ben még felismerhető állapotban voltak. Helyén ma szivattyútelep áll. Emlékét a településrész elnevezése mellett a koppánmonostori apáti cím, s egy, az épületből fennmaradt kőoroszlán őrzi. Ez utóbbit a Klapka György Múzeum őrzi.

Koppánmonostor jeles műemléke az 1709-ben állított Nepomuki Szent János barokk szobor.

A török utáni időkben csak az 1740-es évektől kezdve népesült be újból. Ekkoriban a módosabb komáromi gazdák szőlőskerteket telepítettek, présházakat építettek ide. Első lakói vincellérek voltak. Igazi fénykorát azonban, jó egy évszázaddal később a reformkorban, majd az 1900-as évek második felétől számíthatjuk.  A 19. századi monostori szőlőskertek közül kiemelkedő szellemi vonzereje miatt külön is említést érdemel Beöthy Gáspár - Beöthy Zsigmond költő és Beöthy László író édesapja -, valamint Szarka János táblabíró aziluma.

Az előbbiben a Beöthy fivérek, id. Szinnyei József akadémikus, jeles bibliográfus és a nemzet nagy mesélője Jókai Mór, míg az utóbbiban Vörösmarty Mihály, Bajza József, Vachott Sándor, Vas Gereben, és Petrichevich Horváth Lázár fordult meg gyakorta. A századelőn hasonló szerepet töltött be Tuba János (1855-1924) - Komárom város főjegyzője, országgyűlési képviselője, a Komáromi Lapok alapítója, a híd megépítésének kezdeményezője - kertje és villája. Az épület ma római katolikus kápolnaként szolgál. A festői környezetben épült régi és új épületek, nyaralók Komárom városának egyik legszebb látványát villantják elénk.

Szőny

A régi-új társ Ószőny, Szőny sajátos, önálló szerepet játszik Komárom életében. Az oklevelek tanúsága szerint 1249-ben még az esztergomi érsek tulajdona. Alig két évszázaddal később azonban már a komáromi várbirtok része. Mátyás király uralkodásának évtizedeiben virágzó település, melynek területén még a római kori Brigetio jó néhány épülete látható. Nevét a honi történelembe 1627. szeptember 13-án írta be, amikor is a hozzá tartozó Forró-szigeten megkötötték az első majd 1642. március 19-én a második szőnyi békét. 

Fontos szerepet játszott a település az osztrák - török követjárások lebonyolításában is. A török kiűzését követően a település gróf Zichy Miklós és felesége, gróf Berényi Erzsébet tulajdonába került. 1763. június 28-án földrengés, s ugyanebben az esztendőben árvíz is sújtotta Ószőnyt. A földrengés emlékére Bebo Károly szobrászművésszel 1764-ben szobrot emeltetett Berényi Erzsébet. Az 1764-ben elkészült alkotás ma is eredeti helyén látható, a misézésre is alkalmas parkban. Az 1763-as földrengésben elpusztult háromhajós ősi római katolikus templom utódja 1774 és 1777 között épült, későbarokk stílusban.  Freskója és a budai ferences templom szószékével sok hasonlatosságot mutató szószéke valószínűleg Vogl Gergely festőművész és Bebo Károly építész munkája.

Református egyházáról 1624 óta szólnak az írásos emlékek. Jeles lelkipásztoraa volt Alistáli György, aki 1674 és 1676 között szenvedett gályarabságot. Csuzi Cseh Jakab - szintén egykori gályarab - 1686 és 1692 között volt szőnyi lelkész. Gróf Berényi Erzsébet és a vármegye támogatásával 1787-ben készült el a település református temploma. Az 1848/49-es szabadságharc során Ószőny is sokat szenvedett. Az osztrákok ostromgyűrűjét úttörő honvédsereg 1849. április 26-án erős ágyútüzet zúdított Ószőnyre. Az elsődleges célpont a római katolikus templom, illetve annak tornya volt. 

A templomban és a környező házakban súlyos károkat okozó ágyúzást - a korabeli dokumentumok tanúsága szerint - Guyon Richard csak Hérics Nándor tábori lelkész közbenjárására szüntette be. Az uradalom a 19. század végén gazdát cserélt. 1894-ben a határ egy része báró Solymosi László birtoka lett, aki azt leányának, gróf Gyürky Viktornénak adományozta. Ő építette 1912-13-ban a kastélyt, mely ma a Selye János Kórház otthona. A szép épület kovácsoltvas kapuja Török András kezemunkáját dicséri. A kastély kertjének növényritkaságai: a kocsányos tölgyek, a tornyos tölgyek, a páfrányfenyők, a húspiros virágú bokrétafa, s az oly szép téltemető int búcsút a várost elhagyó vendégnek.