December 5-én tartotta Borhy László régész, tanszékvezető egyetemi tanár a Komárom/Szőny-Vásártéri feltárások vezetője, az MTA Székházában akadémiai székfoglaló előadását.

Brigetio – Egy pannoniai határváros társadalma és kultúrája

Az ókori Brigetio (ma: Komárom/Szőny) a Római Birodalom Pannoniában húzódó dunai határvonala mentén elhelyezkedő négy olyan, nagy kiterjedésű településrendszer egyike volt, amely egyaránt rendelkezett legiotáborral (castra legionis) és az azt körülvevő, városias jellegű táborvárossal (canabae), valamint a romanizált bennszülött lakosság által lakott, idővel városi (municipium majd colonia) rangra emelt polgárvárossal. Szemben Aquincummal (ma: Budapest-Óbuda) és Carnuntummal (ma: Bad Deutsch-Altenburg és Petronell, Ausztria) illetve részben Vindobonával (ma: Bécs, Ausztria), amelyek területén már a 18. és a 19. században intenzív és azóta is folyamatosnak mondható régészeti kutatások kezdődtek, Brigetio, jóllehet neve Marsigli hadmérnök 17. század végi felmérései illetve az innen előkerült feliratok és műtárgyak révén ismertté vált a nemzetközi ókortudományban, viszonylag rövid kutatástörténetre tekinthet vissza. A 20. század végéig az újra és újra megszakadó régészeti feltárások elsősorban a katonai tábor, a táborváros és a közelükben elhelyezkedő temetőkre irányultak, és a feltárások 1992-ben történt megindulásáig viszonylag keveset tudtunk magáról a polgárvárosról.

Brigetio, a Vág dunai torkolatával szemben, stratégiai szempontból is kiemelkedő fekvésénél fogva fontos szerepet játszott a római uralom pannoniai megszilárdításában. A túlparton, a mai Rév-komáromi Öregvár területén helyezkedhetett el az őslakos Azalus törzs fejedelmi központja (oppidum), amelynek a Flavius-korban egy praefectus civitatis Azaliorum kinevezésével történő római ellenőrzés alá helyezése elengedhetetlen volt az egész tartomány pacifikálása szempontjából. Brigetio, határmenti fekvése révén a császárkor folyamán időről időre fontos szerephez jutott: a markomann háborúk idején támadások célpontjává vált, és a Dunától északra fekvő Barbaricum irányába indított római hadjáratok kiindulópontja lett, ahonnan a markomannok/quadok ellen sikeresen hadakozó hadvezérek némelyike egészen a császári trónig emelkedhetett.

Az előadásban megkíséreljük összefoglalni mindazt, amit Brigetióról a nagy elődök, Alföldi András, Radnóti Aladár, Barkóczi László és Mócsy András munkássága nyomán a feliratos emlékek, a történeti források elemzése révén és a régészeti feltárások eredményeképpen tudunk. A mintegy 270 felirat alapján kirajzolódik a Brigetio területén állomásozó katonai egységek, közülük is első sorban a 2. század elejétől az antikvitás végéig itt található legio I Adiutrix története, és megismerjük az egyszerű vagy leszerelt katonától (miles vagy veteranus legionis) a tiszteken (pl. centurio, primus pilus, stb.) át a legioparancsnokig (praefectus legionis Augusti agens vices legati) bezárólag a hadsereg hierarchiáját. Ugyanez vonatkozik a feliratos emlékek alapján a településrendszer vallási életére, közigazgatástörténetére és ismert középületeire (templomok, szentélyek, amphitheatrum/ok?/). Megismerjük a lakosság összetételét, és képet alkothatunk – főleg a Kr. u. 3. században – nemcsak a Római Birodalom más tartományaiból, Galliától Cappadociáig, hanem Pannonia provincia egyéb városaiból (pl. Aquincum, Sala, Savaria, Siscia) Brigetióba áramló, ott letelepedő és a város gazdasági és politikai életében is részt vállaló népesség ethnikai összetételéről (görögök, szírek, zsidók).

Mindez összhangba hozható az 1992-ben megindult régészeti feltárások leleteivel, amelyek egyrészt a színvonalas helyi fazekasság, a helyi igényeket kielégítő fém- és üvegművesség és egyéb iparágak meglétét és működését bizonyítják, másrészt pedig Brigetio kiterjedt kapcsolatrendszerére utalnak. Nemcsak a luxus- és importkerámia jutott el a Római Birodalom távoli provinciáiból (Africa, Gallia, Germania, Italia) – egy felirat bizonyítékaképpen minden bizonnyal dunai hajóúton – Brigetióba, hanem a római életmóddal járó, a rendszeres anyagi juttatásban részesített katonaság által igényelt élelmiszerek is (halszósz, fekete és zöld olajbogyó, osztriga, keleti gyümölcsök, vám- és illetékmentesen szállított bor a katonai kórház számára). Ezek brigetiói megléte nemcsak a szállításukra szolgáló, gyártási helyük és funkciójuk szempontjából jól meghatározható amphora- és hordóleletek révén bizonyítható, hanem mineralizálódótt gyümölcsök (pl. datolya, olajbogyó) régészeti leletek formájában is megfogható.

A Római Birodalom északkeleti határvidékén fekvő provinciális kisváros nem nélkülözte a „római” vagy „rómaias” életvitel külsőségeit: az insula-rendszert felmutató, észak-déli tájolású, tervezett szerkezetű város utcáit a település virágkorában (Severus-kor) kőlapokkal burkolták, a városi ranghoz méltó középületeket (pl. amphitheatrum) kapott, a lakó- és gazdasági traktusokkal, továbbá kerttel egyaránt rendelkező házakat vályog helyett kőből építették újjá, és szennyvízelvezető csatornákkal valamint padlófűtéssel látták el. A házakat a feltárt leletek tanúbizonysága szerint a Kr. u. 3. század első harmadában Pannoniában korábban ismeretlen, és szokatlanul magas színvonalú falfestményekkel díszítették. Ezeknek a görög és római források valamint az ikonográfiai párhuzamok elemzése révén elvégzett értelmezése során kiderült, hogy a falfestmények megrendelői, a háztulajdonosok részben mély asztrológiai ismeretekkel rendelkező, részben pedig lakókörnyezetükben legalább a falfestészet eszközeivel megjelenített luxust igénylő, művelt személyek voltak.

Az írott források, a feliratos emlékek és a régészeti leletek elemzésének egymással összhangban álló eredményei alapján elmondható, hogy Brigetio, a határmenti provinciális kisváros társadalma és kultúrája egyaránt ízig-vérig „római” volt, amely nem nélkülözte sem az egész Római Birodalmat behálózó gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat, sem pedig az ethnikai sokszínűséget.

Borhy László